Szar szex történet


Beküldő:kuhogó


Két barátom, férj és feleség - akiket az anonimitásuk megőrzése érdekében nevezzünk Art és Judy Smithnek -, házassága válságba került. Egy sor házasságon kívüli kaland után különváltak. Nemrégiben ismét összejöttek, részben azért, mert szétválásukat nehezen viselték a gyerekek. Art és Judy azóta is minden erejével igyekszik helyrehozni a kapcsolatukat, és mindketten megfogadták, hogy véget vetnek a hűtlenkedésnek; a gyanakvás és a keserűség azonban nem múlt el nyom nélkül.

Ilyen előzmények után történt, hogy Art egy néhány napos üzleti út során az egyik reggel hazatelefonált. Egy mély férfihang szólt a kagylóba. Art torka elszorult, miközben elméjében egyik magyarázat követte a másikat. (Rossz számot tárcsáztam? Mit keres ott egy férfi?) Jobb ötlet híján kibökte: \"Mrs. Smith ott van?\" A férfi tárgyszerűen válaszolt: \"Odafent öltözködik a hálószobában.\"

Artot elöntött a düh. Valósággal sikoltozott magában. \"Már megint kezdi a kalandjait! Egész éjjel az ágyamban hempergett valami csirkefogóval, aki még a telefont is felkapkodja!\" Fellobbant benne a vágy, hogy hazarohan, megöli a felesége szeretőjét, Judy fejét meg szétloccsantja a falon. Végül erőtlenül a telefonba dadogta: \"Kivel... beszélek?\"

A vonal túlvégén a hang megváltozott, baritonból szoprán magaságba emelkedett: \"Nem ismersz meg, papa?\" Minthogy Art és Judy tizennégy éves, mutáló hangú fia vette fel a kagylót. Art beszámolója erről a telefonhívásról megerősítette bennem, hogy mi, emberek, az egyetlen magát racionálisnak nevező állatfaj még mindig mennyire az állatszerű viselkedési program kiszolgáltatottjai vagyunk. Alig egyoktávos változás az alig fél tucat banális szótagot kiejtő hang magasságában fenyegető riválisból ártalmatlan gyermekké változtatta a hallgatójában felidézett képet, Art hangulatát pedig gyilkos dühből apai szeretetté. Ugyanilyen hétköznapi utalások határozzák meg a különbséget a fiatalról és az öregről, a csúnyáról és a vonzóról, félelmet keltőről és esendőről kialakított elképzelésünk között. Art története bemutatja az erejét annak, amit a zoológusok jelzésnek neveznek: valamilyen utalás, amit egy pillanat alatt fel lehet ismerni, önmagában ugyan jelentéktelen, de biológiai tulajdonságok komplex együttesét jelenti, mint a szex, az életkor, agresszió vagy rokonság. A jelek alapvetőek az állati kommunikációban - ez az a folyamat, mely révén az egyik állat olyan módon módosítja a másik valószínű viselkedését, hogy megfelelő legyen az egyik, vagy mindkét egyednek. Apró jelzések, melyek önmagukban kevés energiát igényelnek (mint néhány szótag kiejtése mély hangon), elindíthat sok energiát igénylő viselkedéssorokat (mint megkísérelni megölni a másik egyedet).

Az emberek és más állatok jelzései is a természetes kiválasztódás útján fejlődtek ki. Képzeljük el például, hogy két, ugyanahhoz a fajhoz tartozó, méretben és erőben alig eltérő állat szembekerül egymással bizonyos, mindkét egyed számára használható erőforrás birtoklásáért. Feltétlenül előnyös volna jeleket váltaniuk, hogy pontosan jelezzék a relatív erejüket, ilyenformán a harc valószínű végkimenetelét. A harc elkerülésével a gyengébb egyed megkíméli magát a valószínűsíthető sérüléstől vagy haláltól, míg az erősebb megtakarítja az energiát és a kockázatot.

Hogyan fejlődnek az állati jelzések? Mit közvetítenek valójában? Azaz, teljes egészében tetszőlegesek, vagy valamilyen mélyebb jelentéstartalom is felfedezhető bennük? Mi az, ami legjobban biztosítja az őszinteséget, és a lehető legkisebb teret enged a félrevezetésnek? Ebben a fejezetben az emberek testjeleiről, különösen a szexszel kapcsolatos jelzéseinkről fogunk szót ejteni, ám nem haszontalan előbb áttekinteni más állatfajok jelzéseit, afféle kísérletként a világosabb megértés kedvéért, mely kísérleteket lehetetlen volna emberi alanyokon elvégezni. Mint látni fogjuk, a zoológusok sok ismeretet nyernek az állati jelzésekből az állatok testének sebészeti módosításaival. Egyes emberek ugyan arra kérik a plasztikai sebészeket, hogy alakítsák át a testüket, de ennek a műveletnek az eredménye nem tekinthető szabályszerű körülmények között kivitelezett kísérletnek.


*


Az állatok többféle kommunikációs csatornán keresztül jeleznek egymásnak. Leginkább a hangjelzéseket ismerjük: ilyen a territoriális ének, amivel a madarak csalogatják a párjukat, és hirdetik birtokosi mivoltukat a vetélytársaknak, illetve a figyelmeztető kiáltások, mellyel a közelben ólálkodó ragadozóra figyelmeztetik egymást: Ugyanilyen ismerősek számunkra a viselkedési jelzések: minden kutyarajongó tudja, ha egy kutya felmereszti a fülét, a farkát és felborzolja a nyakszőrét, akkor agresszív, leeresztett füllel, farokkal és a lesimított nyakszőrrel viszont alázatos vagy békülékeny. Sok emlős szagjelzésekkel jelöli a territóriumát (mint amikor a kutya megjelöli a tűzcsapot a vizeletével), a hangyák pedig az élelemforráshoz vezető ösvényt. Egyes jelzések, mint az elektromos halak elektromos jelzései észlelhetetlenek számunkra.

Míg az említett jelzések gyorsan be- és kikapcsolhatók, más jelzéseket folyamatosan közvetít az állat anatómiája. Az állat nemét jelzi sok madárfaj hímjének és tojójának eltérő tollazata; vagy például a gorillák és orángutánok hímjének, illetve nőstényének különböző fejformája. Mint a 4. fejezetben tárgyaltuk, számos főemlős faj nőstényei hirdetik az ovulációjuk idejét duzzadt, élénk színű tomporral vagy a vaginatájékkal. A legtöbb madárfaj szexuálisan éretlen fiataljainak másmilyen a tollazata, mint a felnőtteké; szexuálisan érett hím gorillák szőrzete ezüstös a hátukon. Az ezüstsirály esetében az életkort a fiatal egyed, és az egy-, két-, három- és négy- vagy több éves állat elütő tollazata jelzi.

Az állatok jelzéseit kísérletileg is lehet tanulmányozni, úgy, hogy megváltozott jelzéseket mutató állatot, vagy utánzatot hozunk létre. A szexuális vonzerő például függhet a test bizonyos részeitől, ahogy az oly közismert az emberek esetében. Az e vonást vizsgáló kísérletben a hosszú farkú vidapinty - afrikai madárfaj, mely hímjének negyven centiméteres farkáról gyanították, hogy szerepet játszik a tojók meghódításában - hímjének farkát megtoldották, illetve megkurtították. Az a hím, melynek a farkát tizenöt centiméteresre levágták, kevés nőstényt vonzott, míg amelyikét toldalék hozzáragasztásával hatvanhat centiméterre meghosszabbították, azért a szokásosnál több tojó rajongott: Az újonnan kikelt ezüstsirály-fóka a szülő csőrének alsó, vörös foltját csipkedi, így éri el, hogy a szülő felöklendezze a félig megemésztett gyomortartalmat a fióka számára. A csőr csipkedése tehát öklendezésre serkenti a szülőt, a világos háttér előtt, hosszúkás tárgyon látható vörös folt viszont csipkedésre serkenti a fiókát. A piros foltos mesterséges csőr négyszer annyi csípést kap, mint a piros folt nélküli csőr, míg a bármilyen más színű mesterséges csőrt csak feleannyiszor csipkedik, mint a pirossal jelzettet. A széncinege - utolsó példaként - fekete sávot visel a mellén státusa jelzésére. Rádióirányítású, motorral működtetett cinegemodellekkel végzett kísérletek azt mutatták, hogy az etetőhöz repülő élő cinegék meghátráltak, ha a madáretetőhöz helyezett műcinege sávja szélesebb volt az övéknél.


*


Joggal csóválhatja a fejét az Olvasó, hogy az állatok fejlődése során látszólag teljesen önkényes tényezők - a farok hossza, a csőr foltjának a színe, a fekete sáv szélessége - ilyen meghatározó horderejű jelentőségre tettek szert az általuk kiváltott viselkedési válasz tekintetében. Miért kell egy minden szempontból kifogástalan széncinegének visszavonulnia a tápláléktól, csak azért, mert lát egy másik madarat, amelyik valamivel szélesebb fekete sávot visel a mellén? Miféle megfélemlítő erőre utal az a fekete sáv? Joggal gondolhatnánk, hogy az ilyen széles sávért felelős génnel rendelkező, egyébként azonban gyengébb széncinege ilyenformán meg nem szolgált státusra tehet szert. Miért nem terjedt el az efféle félrevezetés, ami persze szükségszerűen meg is semmisítette volna a jelzés eredeti értelmét?

Ezek a zoológusok körében sokat vitatott kérdések máig tisztázatlanok, részben azért, mert esetenként jelzések és fajok szerint eltérőek a válaszok. Tekintsük csak át a nemi jelzések kérdéseit - vagyis azokat a struktúrákat, melyek megtalálhatók az egyik nem testén, de hiányoznak ugyanannak a fajnak az ellenkező neméről, és ezekkel mint jelzésekkel vonzzák a potenciális párokat, illetve hatást gyakorolnak az ugyanahhoz a nemhez tartozó vetélytársakra. Három különböző elméletet is kidolgoztak az ilyen nemi jelzésekről.

Az első elmélet, mely Sir Ronald Fisher brit genetikus nevéhez fűződik, Fisher megszaladási szelekciós modellje. Az ember és az összes többi állatfaj nőstényeinek szembe kell néznie azzal a döntéssel, hogy melyik hímmel párosodjon - lehetőleg egy minél jobb géneket hordozó hímmel, mely géneket továbbad a nőstény utódainak. Nehéz és felelősségteljes döntés, hiszen, ahogy minden nő pontosan tudja, a nőstényeknek nincs módjuk közvetlenül értékelni a hím génjeinek a minőségét. Tételezzük fel, hogy a nőstény valamilyen genetikai program irányítására szexuálisan vonzódik bizonyos struktúrát viselő hímekhez, és az adott hímek így némi előnyhöz jutnak más hímekkel szemben a fennmaradásért folytatott versenyben. További előnyre is szert tesznek: több nőstény vonzanak párként, tehát több utódba örökíthetik át a génjeiket. A nőstények, akik jobban kedvelik az ilyen hímeket, ugyancsak előnyhöz jutnak, ugyanis az adott stuktúráért felelős gént átadják a fiaiknak, akiket aztán a nőstények kitüntetnek a figyelmükkel.

Ekkor a kiválasztódás egyfajta megszaladási folyamata következik be, mely a hímeknél a struktúra minél eltúlzottabb méretét meghatározó gént részesíti előnyben, a nőstényeknél pedig azt a gént, amelyik azért felelős, hogy a nőstény túlzott mértékben vonzódjon ahhoz a bizonyos struktúrához. A struktúra mérete vagy feltűnősége tehát nemzedékről nemzedékre növekszik, míg végül végképp elveszíti az életben maradás szempontjából némiképp előnyösnek mutatkozó eredeti feladatát. A valamelyest hosszabb farok például hasznos lehet a repüléshez, de a páva gigantikus farka egész biztosan akadályozza a repülést. Az evolúciós megszaladási folyamat csak akkor érne véget, amikor az adott vonás további eltúlzása már az életben maradás rovására menne.

A második elmélet, melyet Amotz Zahavi izraeli zoológus tett közzé, abból indul ki, hogy számos testi nemi jelzésként működő struktúra olyan nagy vagy szembetűnő, hogy tényleges hátrányt jelent tulajdonosa életben maradása szempontjából. Például a páva vagy a vidapinty farka nemcsak hogy nem segíti a madár életben maradását, hanem egyenesen megnehezíti az életét. Egy súlyos, hosszú, széles farok akadályozza a közlekedést a sűrű növényzetben, a szárnyra kapást, a levegőben maradást, következésképp a menekülést a ragadozók elől. Nem egy nemi jelzés - mint a lugasépítő madár aranytaraja - olyan nagy, élénk, szembetűnő struktúra, mely könnyen magára vonja a ragadozók figyelmét. Ráadásul a nagy farok vagy taraj növesztése energetikai pazarlás, hiszen sok bioszintetikus energiát igényel. Azaz, érvel Zahavi, minden hím, amelyiknek ilyen súlyos hátrány ellenére sikerül életben maradnia, végeredményben azt hirdeti a nőstényeknek, hogy más szempontból pazarok a génjei. Ennek a \"hendikep\"-nek a látványa szavatolja a nősténynek, hogy a hím nem csaló, aki ugyan birtokában van - mondjuk - a nagy farokért felelős génnek, máskülönben viszont gyatra képességű. Nem engedhetné meg magának, hogy ilyen struktúrát viseljen, nem is lehetne életben, ha valójában nem volna kiváló.

Azonnal felmerülhet bennünk, hogy több emberi viselkedés is megfelel Zahavi hendikep-elméletének a jelzések őszinteségéről. Noha minden férfi henceghet azzal egy nőnek, hogy mesésen gazdag, következésképp a hölgynek feltétlenül ágyba kellene bújnia vele a házasság reményében, az úr akár hazudós is lehet. Ám amikor a nő látja, hogyan szórja a pénzét haszontalan, de igen drága ékszerekre és sportautókra, akkor valószínűleg megalapozottan hihet neki. Vagy például sok egyetemi hallgató szokása kirúgni a hámból a sorsdöntő vizsga előtti éjszakán. Ezzel végső soron így okoskodnak: \"Tanulással bármely marha megszerezheti az ötöst, de én olyan okos vagyok, hogy akkor is megkapom az ötöst, ha nem tanulok.\"

A nemi jelzésekről szóló harmadik elmélet, ahogy Astrid Kodric-Brown és James Brown amerikai zoológusok megfogalmazták, az \"igaz a reklám\". Zahavihoz hasonlóan és Fisherrel ellentétben, a Brownok hangsúlyozzák, hogy a pazarló testi struktúrák szükségszerűen a minőséget reklámozzák megbízhatóan, mert a silány állat nem engedhetné meg magának ezt a költséget. Ám Zahavival ellentétben, aki a pazarló stuktúrákat hátránynak tekinti az életben maradás szempontjából, a Brownok vagy előnyösnek tartják, vagy az előnyös sajátosságokkal szorosan összefüggőnek. A pazarló struktúra ilyenformán kétszeresen is igaznak bizonyuló reklám: csak a kiváló állat engedheti meg magának a költségét, és ez még inkább kiválóvá teszi.

A szarvasbika agancsa például tetemes kálcium-, foszfát- és kalóriabefektetést jelent, minden évben elhullajtja, és újat növeszt. Csak a legerőteljesebb, érett, szociálisan domináns és parazitamentes hímek engedhetnek meg maguknak ekkora befektetést. A nőstény szarvas tehát a hím minőségét dicsérő őszinte reklámnak tekintheti a lenyűgöző méretű agancsot, ahogy az a nő, aki- nek a barátja évente cseréli a Porsche sportkocsikat, joggal vélheti a gazdagság jelének ezt a mulatságot. Az agancs viszont olyan további jelentést is tartalmaz, amit a Porsche nem. Míg ugyanis a Porsche nem gerjeszt nagyobb gazdagságot, a nagy agancs hozzásegíti tulajdonosát, hogy a legjobb legelőhelyekhez jusson, legyőzze a rivális hímeket, és meghátrálásra kényszerítse a ragadozókat.


*


Vizsgáljuk meg, levezethetők-e az emberi test sajátosságai az állati jelzések magyarázatára született három elmélet valamelyike alapján. De mindenekelőtt fel kell tennünk a kérdést, hogy található-e olyan vonás a testünkön, ami külön magyarázatot igényelne. Könnyen juthatnánk arra a feltételezésre, hogy csak az ostoba állatok igényelnek genetikailag kódolt jelvényeket, mint itt a vörös pötty, ott a fekete sáv, mert csak így ismerhetik fel egymás korát, státuszt, nemét, genetikai minőségét és értékét, mint potenciális párét. Nekünk ezzel szemben nagyobb az agyunk, és összehasonlíthatatlanul jobb a gondolkozó készségünk, mint bármelyik állatnak. Továbbá egyedülálló módon képesek vagyunk beszélni, úgyhogy az állatok bármelyikénél sokkal aprólékosabb információkat tárolhatunk és közölhetünk. Mi szükségünk volna mindenféle vörös foltokra meg fekete sávokra, amikor egyszerűen és pontosan meghatározhatjuk a többi ember korát és státusát úgy, hogy beszélünk velük? Ugyan melyik állat tudná közölni a többiekkel, hogy huszonhét éves, az éves fizetése 125.000 dollár, és második alelnökhelyettes az ország harmadik legnagyobb bankjánál? Vagy ami a házastársunk és a szexpartnerünk kiválasztását illeti: hiszen éppen erre való a kapcsolatnak az a szakasza, amikor úgymond \"együtt járunk\", és ami végső soron tesztek hosszú sorozata, melyek hogy pontosan felbecsülhessük a reménybeli partner szülői és házastársi képességeit, egyáltalán a genetikus adottságait.

A válasz egyszerű: badarság! Pontosan olyan önkényes jelzésekre hagyatkozunk, mint amilyen a vidapinty hosszú farka és a lugasépítő madár taraja. A mi jelzéseink között történetesen az arc, a szag, a haj, a szín, a férfiak arcszőrzete és a nők melle játszik szerepet. Mi teszi ezeket a struktúrákat a hosszú faroknál kevésbé nevetségessé, mint alapot a házastárs kiválasztására - annak eldöntésére, hogy ki legyen felnőtt életünk legfontosabb személye, gazdasági és társadalmi partnerünk, gyermekeink másik szülője? Ha azt hisszük, hogy a mi jelzésrendszerünk mentes a csalástól, miért folyamodik oly sok ember kozmetikai szerekhez, hajfestés- hez és mesterséges kebelnagyobbításhoz? Ami pedig a mi feltételezetten bölcs és körültekintő választásunkat illeti, mindannyian tudjuk, amikor belépünk egy ismeretlenekkel zsúfolt terembe, azonnal érzékeljük, ki az, aki fizikailag vonz minket, és ki az, aki nem. Ez a gyors értékelés a \"szexepil\"-en alapul, ami a testi jelzések azon összességét jelenti, melyre nagyrészt tudattalanul válaszolunk. Az 50% körüli válási arány az Egyesült Államokban azt mutatja, hogy mi magunk is készséggel elismerjük párválasztási kudarcunkat. Az albatroszoknak és számos más, párkapcsolatban élő állatfajnak sokkal alacsonyabb a \"válási\" aránya. Hát ennyit a mi bölcsességünkről, és az ő ostobaságukról!

Valójában, akárcsak más állatfajok, mi is kifejlesztettünk több olyan testi vonást, melyek az életkort, a nemet, a reproduktív állapotot és az egyéni minőséget jelzik, és az ezekre és más vonásokra programozott válaszokat. A reproduktív érettség elérését mindkét emberi nem esetében a fan- és a hónaljszőrzet megjelenése jelzi. Az emberi hímeknél jelzi továbbá az arc- és a testszőrzet, valamint a hang elmélyülése. A fejezet elején elbeszélt epizód azt igazolja, hogy az e jelzésekre adott válaszaink éppen olyan meghatározottak és elemi erejűek, mint a sirályfiókák válasza a szülő csőrének vörös foltjára. A nőnemű emberek a mell megnövekedésével jelzik a reproduktív érettséget. Egy idő múltán hajunk megőszülésével jelezzük csökkenő termékenységünket és (a hagyományos társadalmakban) a bölcs öreg státusának elérését. Hajlamosak vagyunk reagálni a test izmainak látványára (ha a megfelelő mennyiségben és helyen fordulnak elő), mint a férfi fizikai erejének jelzésére. Ami a párválasztásban szerepet játszó testi jelzéseket illeti, ezek a reproduktív érettségnek és fizikai állapotnak ugyanazokat a jelzéseit tartalmazzák (bizonyos eltérésekkel az egyes emberi populációk között), melyek az egyik nemre jellemzőek, a másik pedig kedveli. A férfiak például különböznek földrajzilag az arc- és a testszőrzet sűrűségében, míg a nők eltérnek a mellük és mellbimbójuk méretében, alakjában és színében. Mindezek a struktúrák jelzésekként szolgálnak minket, embereket, és pontosan megfelelnek a madarak vörös foltjának és fekete sávjának. Ráadásul - mint a nők melle - egyidejűleg látnak el fiziológiai funkciót, és működnek jelzésként is; ebben a fejezetben még szót ejtek arról, hogy érvényes-e ugyanez a férfiak péniszére.


*


Az állatok jelzéseinek kutatása során a tudósok elvégezhetnek olyan kísérleteket, melyekben mechanikusan módosítják az állatok testét; megkurtítják a vidapinty farkát, átfestik a sirály csőrének vörös foltját. A törvényes akadályok, erkölcsi fenntartások és etikai megfontolások viszont megakadályoznak minket abban, hogy embereken ilyen célzatos kísérleteket hajtsunk végre. Ugyancsak adályozzák az emberi jelzések tárgyilagos megismerését a saját heves érzelmeink, melyek elhomályosítják tisztánlátásunkat e tekintetben, továbbá az utalásainkban és testünk alakításában mutatkozó kulturális és egyéni, tanult különbözőségek. Ám éppen ez a fajta változatosság segíthet hozzá a mélyre ható elemzéshez, hiszen minden egyes változat megannyi természetes kísérletet jelent, még ha nincs is lehetőségünk ellenőrző kísérletet végezni. Legalább három emberi jelzésegyüttesről vélem úgy, hogy beleillik Kodric-Brown és Brown \"igaz a reklám\" modelljébe: a férfiak izomzata, az arc \"szépsége\" mindkét nem esetében, továbbá a nők testének zsírpárnái.

A férfiak testi izomereje rendszerint nem hagyja közömbösen sem a nőket, sem más férfiakat. Bár a hivatásos testépítők szélsőséges izomfejlesztése sok embert elképeszt, nem kevés (a legtöbb?) nő az arányos alkatú, izmos férfit vonzóbbnak találja a cingárnál. A férfiak ugyancsak jelzésként kezelik más férfiak izomzatának fejlettségét - igen alkalmas például gyorsan felmérni, hogy bocsátkozzanak-e harcba, vagy vonuljanak vissza. Jellemző példa az Andy nevű, káprázatos izomzatú oktató az edzőteremben, ahová a feleségemmel járunk. Ha Andy súlyokat emel, rajta csügg minden nő és férfi tekintete. Amikor Andy elmagyarázza valamelyik ügyfélnek, hogyan kell kezelni egy-másik edzőgépet, azzal kezdi, hogy saját maga veszi használatba a gépet, és megkéri az ügyfelet, hogy helyezze a kezét Andy testének megfelelő izmaira, így az illető megérthesse a helyes mozdulatot: Kétségtelen, ez a fajta szemléltető magyarázat hasznos pedagógiailag, de biztos vagyok benne, hogy Andy módfelett élvezi az általa keltett lehengerlő benyomást.

A hagyományos társadalmakban, melyek nem gépi, hanem az emberi izomerőn alapulnak, az izomzat a férfi minőségének ugyanolyan megbízható jelzése, mint az agancs a szarvas minőségének. A férfi az izmai segítségével aknázza ki vagy hozza létre az erőforrásokat (táplálék és ház), és győzi le a rivális férfiakat. Az izomzat valójában összehasonlíthatatlanul összetettebb szerepet játszik a hagyományos életmódot élő férfi életében, mint a szarvaséban az agancs, amit csak harcra lehet használni. Másfelől a más jó tulajdonságokkal rendelkező férfiak jobban meg tudják szerezni a fejlett izomzat növeléséhez és karbantartásához szükséges fehérjét. Az ember hamisíthatja korát hajfestéssel és ráncfelvarrással, de nemigen hamisíthat fejlett izomzatot. Természetesen a férfiak nem pusztán azért fejlesztettek duzzadó izmokat, hogy mély benyomást gyakoroljanak a nőkre és más férfiakra, ahogy a hím lugasépítő madár a többi lugasépítő madár lenyűgözésére fejlesztette az aranytaraját. Az izmok mindenekelőtt különféle feladatok elvégzésére fejlődtek, és a férfiak és a nők azután kifejlesztették - vagy megtanulták -, hogy válaszoljanak az izomzatra mint megbízható jelzésekre.

A szép arc ugyancsak megbízható jelzés lehet, bár a mögötte húzódó ok nem olyan egyértelmű, mint az izmok esetében. Elsőre egyenesen abszurdnak tűnhet, hogy ilyen túlzott mértékben függ a szexuális és szociális vonzerőnk az arc szépségétől. Hiszen okoskodhatnánk úgy, hogy a szépség semmit nem mond a jó génekről, a szülői alkalmasságról vagy a táplálékgyűjtő képességről. Ám éppen az arc a test azon része, amin a legérzékletesebben tükröződik a kor, a betegség és a sérülés által véghezvitt rombolás. Különösen a hagyományos társadalmakban a sebhelyes vagy eltorzult arc azt hirdethette, hogy fertőzés csúfította el, vagy hogy paraziták gyötrik, azaz összességében az illető képtelen megfelelően gondoskodni magáról. A harmonikus, hibátlan arc ilyenformán a jó egészség megbízható jelzésének számított, amit a 20. század arcifjító plasztikai sebészetének megjelenéséig nemigen lehetett hamisítani.

A megbízható jelzés címére a harmadik jelölt a nők hája. A szoptatás és a gyerekgondozás nagy energiaelvonást jelent az anya számára, és alultáplált anya esetében meg is hiúsulhat a szoptatás. A hagyományos társadalmakban a csecsemőtápszerek megjelenése és a tejtermelő patás állatok háziasítása előtt a szoptatás sikertelensége végzetes következményekkel járt a csecsemőre. Ilyenformán a nők hája megbízható jelzés lehetett a férfinak, hogy képes felnevelni a gyermekét. A férfi természetesen csak a megfelelő mennyiségű hájat kedvelte: a túl kevés megelőlegezte a szoptatás sikertelenségét, míg a túl sok nehézségeket jelenthetett a járásban, szerény táplálékgyűjtő képességet, vagy idő előtti elhalálozást cukorbetegségben.

Talán mert a hájat nehéz lenne észleni, ha egyenletesen oszlana el az egész testen, a nők testének meghatározott pontjain jöttek létre a szembetűnő és kellőképp felbecsülhető zsírlerakódások, bár az anatómiai ehelyezésük populációk szerint némileg változó. Minden populáció női hajlamosak zsírt felhalmozni - földrajzilag változó mértékben - a mellükön és a csípőjükön. A kung szan délafrikai bennszülött populáció (az úgynevezett \"busmanok\" és hottentották\") és a Bengáli-öbölben található Andaman-szigetek asszonyai a farukon halmozzák fel a zsírt (steatopygia: zsírfarúság). A férfiak világszerte érdeklődést tanúsítanak a nők melle, csípője és tompora iránt, ami az ipari társadalmakban egy másik jelzéshamisító sebészeti eljárást is elterjesztett, a mellnagyobbítást. Ellene lehet ugyan vetni, hogy egyes férfiakat másoknál kevésbé izgatnak a nő tápláltsági fokának ezek a jelzései, és hogy a girhes és a gömbölyded divatmodellek viszonylagos népszerűsége évről évre változik. Mindazonáltal teljesen nyilvánvaló és vitathatatlan a férfiak érdeklődésének általános irányzata.

Játsszunk ismét Istent vagy Darwint, és próbáljuk eldönteni, hol koncentrálódjon a zsír mint vizuális jelzés a női testen. A kart és lábat eleve kizárhatjuk, a járást és a karok használatát akadályozó többletteher miatt. De több helyet is találunk a törzsön, ahol biztonságosan lerakható a zsír, anélkül, hogy akadályozná a mozgást, és valóban, ahogy az imént említettem, a különböző populációkban a nők három jelzőterületet fejlesztettek ki a törzsön. Felmerülhet a kérdés, hogy miért önkényes a jelzőterületek evolúciós kiválasztása, és miért nem ismerünk olyan populációt, ahol a nők megfelelő jelzőterülete a has, vagy mondjuk a hát közepe. A hason lerakódó zsír nemigen okozna több nehézséget a helyváltoztatásban, mint a mell vagy a far zsírlerakódásai. Nos, gondoljunk csak arra, hogy a nők minden populációban hajlamosak a zsírlerakódásra a mellen, melynek a szoptatási teljesítményét ebből a jelzésből kísérelhetik meg felbecsülni a férfiak. Egyes tudósok arra hivatkoznak, hogy a nagy, kövér mell nemcsak a kielégítő táplálkozás megbízható jelzése, hanem a bőséges tejtermelő képesség megtévesztő jelzése (félrevezető, mert a tejet valójában az emlőmirigy választja ki, nem a zsírszövet). Hasonlóképpen, a nők csípőjén található zsírlerakódás világszerte megbízható jelzése a jó egészségnek, továbbá a széles szülőcsatornára utaló megtévesztő jelzése (félrevezető; hiszen az igazán széles szülőcsatorna valóban számottevően csökkenti a szülési trauma kockázatát, de pusztán a csípő hája soha).


*


Ezen a ponton elébe kell vágnom a lehetséges ellenvetéseknek a felvetésemre a női test szexuális ékességeinek evolúciós jelentőségéről. Bármi legyen is a magyarázat, tény, hogy a női test rendelkezik bizonyos struktúrákkal, melyek szexuális jelzésként működnek, és hogy a férfiak fokozott érdeklődést tanúsítanak a nők testének eme részei iránt. Ebben a tekintetben a nők emlékeztetnek a többi olyan főemlős faj nőstényeire, mely fajok sok felnőtt hímből és felnőtt nőstényből álló csoportokban élnek. Ilyenek a csimpánzok, a páviánok és a makákók: csoportokban élnek, és a nőstényeik szexuális ékességeket viselnek (akárcsak hímjeik). Ezzel szemben a nőstény gibbonok és más olyan főemlős fajok nőstényei, melyek különálló hím-nőstény párokban élnek, kevés vagy semmiféle szexuális ékességet nem találunk. Ez az összefüggés arra utal, hogy akkor, és csakis akkor, ha a nőstények intenzíven versengenek más nőstényekkel a hímek figyelméért - például mert ugyanabban a csapatban sok hím és nőstény találkozik egymással naponta -, a nőstények hajlamosak szexuális ékességeket fejleszteni a folyamatos evolúciós versenyben, hogy minél vonzóbbak legyenek. Azoknak a nőstényeknek, melyeknek nem kell ilyen rendszeresen bizonyítaniuk, kevesebb szükségük van a költséges testi ékességekre.

A legtöbb faj esetében (beleértve az embert is) kétségbevonhatatlan a hím szexuális díszítésének az evolúciós jelentősége, minthogy a hímek egészen bizonyosan versengenek a nőstényekért. A tudósok három ellenvetést tettek arra a magyarázatra, hogy a nők versengenek a férfiakért, és ebből a célból fejlesztették ki az ékességeiket. Először, hogy a hagyományos társadalmakban a nők 95%-a házas. Ez a statisztika arra utal, hogy gyakorlatilag minden nő kap férjet, azaz nincs szükségük arra, hogy versengjenek. Ahogy egy biológusnő megfogalmazta nekem: \"Minden zsák megtalálja a foltját, és minden csúnya férfi a maga csúnya asszonyát\".

Ám az ilyesfajta értelmezés egyszerűen nem vesz tudomást mindazokról az erőfeszítésekről, amiket a nők tudatosan tesznek a szépítkezés és a testük sebészeti úton történő megváltoztatása terén, hogy - számításuk szerint - vonzóbbak legyenek. A férfiak jelentős mértékben eltérnek génjeikben, rendelkezésre álló erőforrásaik, szülői képességeik tekintetében, és abban, hogy milyen mértékben szentelik magukat a feleségüknek. Bár valamilyen férfit, aki feleségül veszi, gyakorlatilag minden nő szerezhet, csak kevés nőnek sikerül kiváló minőségű férfihoz jutnia; ezekért bizony nem csekély erőbedobással kénytelenek versengeni a nők. Ezzel valamennyi nő tisztában van, ha egyes tudós férfiaknak nyilvánvalóan meg sem fordul a fejében.

A második ellenvetés szóvá teszi, hogy a hagyományos társadalmakban a férfiaknak nincs alkalmuk kiválasztani a házastársukat, akár a szexuális ékességek, akár más tulajdonságuk alapján. A házasságokat a rokonok rendezik el, akiket gyakran politikai szövetségek vagy gazdasági érdekek erősítése vezérel a választásban. Valójában azonban a menyasszonyváltság mértékének megállapításakor - például az új-guineai hagyományos társadalmakban - fontos szerep jut a menyasszony kívánatosságának, egészségének és valószínűsíthető anyai képességeinek. Azaz bár nemigen méltányolják a vőlegénynek a menyasszonya nemi vonzerejével kapcsolatos kívánalmait, a választásra hivatott rokonok annál inkább figyelembe veszik a saját szempontjaikat. Ráadásul a férfiak minden kétséget kizárón mérlegelik a nők szexepiljét, amikor a házasságon kívüli szexhez választanak partnert, mely kapcsolatformából valószínűleg több csecsemő származik a hagyományos (ahol a feleség kiválasztásakor a férj nem követheti a saját szexuális elképzeléseit), mint a modern társadalmakban. Továbbá a hagyományos társadalmakban általános a válás és az első házastárs halálát követő újraházasodás, és a második házastárs kiválasztásában már nagyobb a férfiak szabadsága.

Az utolsó ellenvetés szerint a kulturálisan befolyásolt szépségeszmény időről időre változik, és hogy az egyes férfiak ízlése ugyanazon a társadalmon belül is eltérő. A vézna nők ha az idén nem kapósak, jövőre divatba jöhetnek, bizonyos férfiak pedig minden évben jobban kedvelik a csontos, sovány nőket. Ez a tény azonban legfeljebb árnyalja, de nem érvényteleníti az alapvető következtetést: a férfiak bármely helyen és időben átlagosan jobban kedvelik a szép arcú, telt idomú nőket.


*


Láttuk, hogy az emberi szexuális jelzések némelyik csoportja - a férfiak izomzata, az arc szépsége és a női test bizonyos helyeken lerakódott zsírja - egyértelműen megfelel az \"igaz a reklám\" modellnek. Ám ahogy az állatok jelzéseinek tárgyalása során már említettem, különféle jelzések különféle modellekbe illenek, és ez az emberekre is érvényes. A fan- és a hónaljszőrzet például a férfiak és a nők esetében is a serdülőkorban jelenik meg, mint a reproduktív érettség elérésének megbízható, de teljes mértékben önkényes jelzése. Ez a szőrzet abban különbözik az izomzattól, a szép arctól és a hájtól, hogy semmiféle mélyebb jelentést nem hordoz. A növekedése nem ráfordításigényes, és nem járul hozzá közvetlenül sem az életben maradáshoz, sem a csecsemőszoptatáshoz. Az elégtelen táplálkozás folytán lesoványodhatunk és beeshet az arcunk, de ritkán eredményezi azt, hogy kihullik a fan- és a hónaljszőrzetünk. Még a gyenge, visszataszító külsejű férfiak és a csúnya bőrű nők is szembeszökően viselik a hónaljszőrzetüket. A férfiak arc- és testszőrzete és mély hangja, mint a serdülőkor jelzései, és a férfiak és a nők hajának a megőszülése a kor jeleként hasonlóképp nélkülözi a belső tartalmat. Ahogy a vörös folt a sirály csőrén és számos más állati jelzés, ezek az emberi jelzések is olcsók, és teljes mértékben önkényesek - sok más jelzést is el lehetne képzelni helyettük, melyek ugyanilyen jól szolgálnának.

És most nézzük, egyáltalán létezik-e olyan emberi jelzés, ami Fisher megszaladási szelekciós modelljét vagy Zahavi hendikep-alapelvét példázza? Látszólag nélkülözzük az eltúlzott jelzésstruktúrákat, legalábbis ha a vidapinty negyven centiméteres farka a mérce. Jobban belegondolva azonban el kell tűnődnöm, nem dicsekedhetünk-e mégis egy ilyen struktúrával: nevezetesen a férfiak péniszével. Fel lehet hozni ellene, hogy nem jeladó feladatra szolgál, és semmivel sem több, mint egy jól megtervezett szaporodási célgép. Ez az érv viszont nem ingatja meg az eszmefuttatásomat: már láthattuk, hogy a nők melle egyidejűleg lát el jeladó és reproduktív feladatot. Emberszabású majom rokonainkkal tett összevetések arra utalnak, hogy az emberi pénisz mérete nemcsak funkcionális szerepet játszik, hanem jelzésként is szolgálhat. A gorillák esetében csak mintegy 3 centiméter a felmeredő pénisz hossza, hozzávetőleg 4 centiméter az orángutánoknál, míg az embereké 13-16 centiméter, noha az előbbi állatok jóval testesebbek.

Felmerül a kérdés, hogy az emberi pénisznek ez a néhány többlet centimétere funkcionálisan fölösleges fényűzés-e. Az egyik ellenérvelés szerint a nagy pénisz célszerűbb lehet, sok más emlőssel összevetve, igencsak változatos közösülési testhelyzeteinkben. Ám a hím orángután 4 centiméteres pénisze ugyanúgy lehetővé teszi a használatát hozzánk hasonlóan sokféle pozitúrában, sőt, felül is múl minket abban a tekintetben, hogy mindezeket a helyzeteket a fán lógva is végre tudja hajtani. Ami a nagy pénisz használhatóságát illeti a közösülés időtartamának az elnyújtásában, az orángután ebben a tekintetben is előttünk jár (az átlagos időtartam tizenöt perc, szemben az átlagos amerikai férfi alig négy percével; ez az adat persze esetenként és férfianként változó, míg az orángutánokról kevésbé megbízható és széles körű adatok állnak a rendelkezésünkre, de elmondható, hogy ebből a szempontból semmiféle összefüggés nem mutatkozik a két faj péniszének mérete közötti különbséggel).

Egy nem is olyan áttételes utalás arra, hogy a nagyméretű emberi pénisz valamiféle jelzésként szolgál, ha megfigyeljük, mi történik, ha a férfiak nem elégednek meg az evolúciós örökségükkel, hanem alkalmuk nyílik megtervezni a saját péniszüket. Új-guineai hegyvidéki férfiak pontosan ezt teszik, amikor a péniszüket egy díszes tokban, az úgynevezett \"fitymakupak\"-ban helyezik el. A tok akár hatvan centiméter hosszú és tíz centiméter átmérőjű is lehet, gyakorta élénkvörös vagy sárga színben pompázik, és különbözőképp ékesítik a csúcsát szőrmével, levelekkel vagy egy bizonyos villás díszítőmotívummal. Amikor tavaly a Star-hegységben először találkoztam fitymakupakot viselő ketengban férfiakkal, addigra már rengeteget hallottam róluk, és kíváncsi voltam, hogy hogyan használják, és főleg, hogy mivel magyarázzák a viselését. Kiderült, hogy ezek a férfiak állandóan, legalábbis valahányszor találkoztam velük, viselték fitymakupakjaikat. Minden férfi több, különféle méretű, díszítésű, és különböző szögben álló modellt tart, és minden reggel kiválasztja a hangulatához legobban illő darabot, pontosan úgy, ahogy reggelente eldöntjük, melyik inget vegyük fel aznap. Válaszul a kérdésemre, miszerint miért viselnek fitymakupakot, a ketengbanok azt felelték, hogy nélküle csupasznak és szemérmetlennek érzik magukat. Nyugati szemlélettel meglepően hat a válasz, mert a ketengbanok egyébként semmiféle ruhát nem hordanak, még a heréiket sem fedik el.

A fitymakupak végeredményben afféle felmeredő műpénisz, és azt mutatja, milyen igazit szeretne a magáénak tudni a férfi. Az általunk kifejlesztett pénisz méretét sajnálatos módon korlátozza a női vagina hossza. A fitymakupak azt példázza, milyen lenne az emberi pénisz, ha nem volna alávetve ennek a gyakorlati megszorításnak. Jelzésként még merészebb, mint a vidapinty farka. A valóságos pénisz, bár szerényebb, mint amilyennek a fitymakupak kívánja láttatni, majomőseink mércéjéhez viszonyítva hivalkodóan hatalmas, bár a csimpánzpénisz ugyancsak tiszteletre méltó mértékben meghaladja a következtetett ősi állapotot. A pénisz evolúciója Fisher követelményeinek megfelelően képviseli a megszaladási folyamat működését. Az emberi pénisz az ősi emberszabású majomnak a mai gorilláéhoz vagy orángutánéhoz hasonlóan 4 centiméteres péniszéből kiindulva az elszabadulási folyamat során megnövekedett hosszúságban, és mint a férfiasság egyre tudatosabb jelzése bizonyos előnyhöz juttatta tulajdonosát, amíg a hosszúságát nem korlátozta az ellenszelekció, minthogy nehézségek jelentkeztek az eredeti feladatában, azaz hogy illeszkedjen a nő vaginájába.

Az emberi pénisz Zahavi hendikep-modelljének is megfelel, mint költséges és tulajdonosára nézve hátrányos struktúra. Elismerem, hogy kisebb, és valószínűleg kevésbé pazarló, mint a páva farka; mindenesetre elég nagy ahhoz, hogy ha ugyanez a szövetmennyiség az agykéregben jelenne meg, akkor az így újraszerkesztett férfi igazán jól járna (legalábbis ebben a tekintetben). Így tehát a nagy pénisz hátránya az elveszett lehetőségben mutatkozik meg: minthogy a férfiak által hozzáférhető bioszintetikus energia véges, az egyik struktúrára csak egy másik rovására lehet energiát tékozolni. Végeredményben a férfi így dicsekszik: \"Én már olyan okos és kiváló vagyok, hogy már egyetlen dekagramm protoplazmát sem kell az agyamra szánnom; megengedhetem magamnak azt a hátrányt, hogy haszontalanul a péniszembe növeljem a fölösleggel.\"

Vitatható marad még az a megcélzott közönség, melyre a pénisz férfiassági nyilatkozata irányul. A legtöbb férfi feltételezné, hogy a nők azok; a nőket inkább a férfi más tulajdonságai izgatják föl nemileg, és többnyire nemigen tartják vonzónak a pénisz látványát. Akiket viszont igazán megigéznek a pénisz kiterjedései, azok a férfiak; a férfi öltözők zuhanyozójában a férfiak szokásosan felmérik egymás ilyetén adottságait.

Még ha egyes nőkre hatást is gyakorol a tekintélyes nagyságú pénisz látványa, vagy a közösülés során kielégíti őket annak klitorisz- és vaginastimulációja (ahogy az nagyon valószínű), nem szükséges a fejtegetésünket egy vagy-vagy jellegű érvelés zsákutcájába vinni, feltételezvén, hogy a jelzés kizárólag az egyik nemnek szól. A zoológusok rendszeresen felfedezik, hogy a szexuális ékességek kettős feladatot szolgálnak: vonzani a potenciális párokat az ellenkező nemből, és megalapozni a dominanciát az ugyanahhoz a nemhez tartozó vetélytársak fölött. Ebben a tekintetben, mint oly sok másikban is, nekünk, embereknek, mélyen a szexualitásunkba vésődött a gerinces fejlődés százmillió éveinek öröksége. A művészetünk, a nyelvünk és a kultúránk csak nemrégiben rakott vékony mázt ezen örökség fölé.

Függőben marad tehát az emberi pénisz lehetséges jelzésfunkcióinak a kérdése, és ezeknek a jelzéseknek a célja (ha van). Annál megfelelőbb befejezése a könyvnek ez a téma, mert így jól illusztrálja lényegi mondandóját: az emberi szexualitás evolúciós megközelítésének a jelentőségét, a varázsát és a nehézségeit. A pénisz funkciója nem pusztán fiziológiai kérdés, amit hidraulikus modellekkel végzett biokémiai kísérletek során lényegretörően lehetne tisztázni, hanem evolúciós probléma is. Ezt az evolúciós problémát az emberi pénisz méretének a következtetett ősi mérethez viszonyított négyszeres kiterjedése veti fel, amit az utóbbi 7-9 millió év leforgása alatt ért el; az ekkora különbség értelmezés és magyarázat után kiált. Ahogy megtettük a női tejképződés, a rejtett ovuláció, a férfinak a társadalomban betöltött szerepe és a menopauza esetében, ezúttal is meg kell kérdeznünk, milyen szelektív erők irányították az idők folyamán az emberi pénisz megnövekedését, és tartják fenn mindmáig viszonylagosan nagy méretét?

A pénisz funkciója már csak azért is különösen megfelelő befejezés, mert az első pillantásra olyannyira minden titokzatosságtól mentesnek tűnik. Szinte mindenki rávágná, hogy a pénisz funkciója a vizeletet kibocsátása, a sperma befecskendezése és a nő fizikai ingerelése nemi érintkezés közben. Az összehasonlító megközelítés azonban arra int, hogy az állatvilágban ezeket a feladatokat relatívan sokkal kisebb szerkezetek is ugyanúgy ellátják. Arra is felhívja a figyelmünket, hogy az ilyen túlméretezett struktúrák alternatív módon fejlődnek, és ennek megértésével még nem birkóztak meg a biológusok. Így aztán az ember szexuális kellékeinek ez a legismerősebb és látszólag legegyértelműbb darabja is megoldatlan evolúciós kérdések sokaságát zúdítja ránk

Történet Ajánló

Szex a nagymellű anyámmal

Én 20 éves voltam, apám alkoholista, nem volt már szex anya és apa között egy jóideje.
....

Két faszos büntetés

Sanyival jó volt a szex, aztán egyszer ránk nyitott Kevin a főnöke. Persze ahogy meglátott má....


Érett asszonyok és a pornó forgatás

Egy őszi esős, dög unalmas vasárnap délután az expresst böngésztem. Nem is igazán figyelte....

sextörténet anyámmal basztam

Szüleimmel rendszeresen utaztunk, szerte a világban. 16 éves koromra már jártam Mexico-ban, az ....